Szabó Róbert Csaba beszélgetőtársai: Demény Péter és Láng Zsolt.
18 órától a Szentegyház (Iuliu Maniu) utca 3. szám alatt, a Gaudeamus Művészeti Könyvesboltban.
Mindenkit szeretettel várnak a szervezők!
2011. szeptember 22., csütörtök
2011. szeptember 17., szombat
Demény Péter: Egy prózaíró tehetsége (Népszabadság, 2011. szept. 17.)
Vannak írók, akik a szemükkel írnak, látják a leírt jelenetet. Vannak, akik a fülükkel, melyben előrecseng a teljesítendő ritmus. Mikszáth a szájával írt – minden sora magán hordja az élőszóbeli elbeszélés közvetlenségét – mondja Szerb Antal, s ez a nagyszerű képzavar Szabó Róbert Csaba eseté ben is használható és működőképes. „Gománcs földet kapálnak Tóth Feriék, tapad a sáros göröngy a kapa vasára, kézzel is bajos lefejteni róla, és ha le is fejtik, következő csapáskor megint ott csimpaszkodik bolondul.” (Alakváltók) „A város, hétköznapokon, emlékezett visszaMakk Tibor, háromszor akkorának tűnt, mint amekkora valójában volt, a vidékről buszokkal beingázó diákok legalább kétszer egy nap, reggel és délután, ellepték az utcákat, hangoskodtak…” (Mint egy lámpa, gyúlt ki elméjében) Ilyen mondatokkal nem lehet rossz novellát írni; ezek a mondatok rögtön belevetnek a történetbe, rögtön felkeltik az olvasó érdeklődését. Hamvai Kornélnál emlékszem ilyen mondatokra, a Márton partjelző fázik című csodálatos regényből.
Ez a „szájjal írás”, amire Szilasi László is felhívja a figyelmet szép recenziójában (Az alaphang, ÉS, 2011. június 3.), úgy realista, hogy hiteles. Nem realista, hiszen azt sem tudjuk még, mi a reális, tónusával, hangütésével, szinte azt mondanám, evangélikus stílusával azonban úgy visz bele egy világba, hogy eszünkbe sem jut megkérdezni,miért éppen így teszi. És ha már bent vagyunk, figyelünk, mert a mondatok nem lankadnak; a történet folytatódik, smi észre sem vesszük, hogy máris érdekeltek vagyunk.
Ugyanez érvényes a nevekre is. Miért jó név a Tóth Feri, miért épp olyan jó, mint a Bárpéter, a Futár és az Angol (a címadó novella szereplői), miközben világos, hogy az utób biak egzotikusabbak, és egy felületes olvasó számára érdekesebbnek tűnhetnek? Azért, mert Tóth Feri neve az ő történetét hordozza, mint ahogy a három másiké meg az övékét, s ezt is lehet érezni rögtön.
Meg azt is, hogy mennyire tárgyas az a világ, amely itt feltárul, körülvesz és ábrázolódik. Hol egy kapának, hol egy karburátornak, hol egy lapátnak köszönhetjük, hogy a szereplők „megvannak”, a történet íródik. Ezek a helyzetek, ezek a történetek úgy ragaszkodnak egy-egy tárgyhoz, ahogy a jó színészek: tudják, nélkülük üres és néma a világ, nem lehet megszólítani. Itt azonban megszólal, hogy például egy párna és egy távirányító révén mondja el a boldogtalanságot. No meg, természetesen, a nyelv révén. Az előbb a szájjal írást fejtegettem, de beszélnem kell a füllel írásról is, nem a ritmus-, hanem a „fordulathallgatás” értelmében. „Hát itt van megint, március létünkre a tél…” (Faluregény); „A gyári felkelés, mely indokolatlanul sok betört, véres koponyát eredményezett, végül is, Kérész Julcsa miatt esett, bár vonalas elvek mentén spannolták méretesre, hogy a szentséges kommonizmus győzedelemre jusson, ha nem is rögtön azonnal, mert minden forradalmat elébb véresre kell verni.” (A Színjátszókör-rejtély); vagy ugyanabban a szövegben: „nyilván tud arról, hogy kicsodák az apjai, nyilván, birtokos és többes is, ennél a szónál ez ritka, több apja van, mondhatnánk, na nyilván, de hogy megölni őket, tőrrel keresztülszívendöfni, az mégis micsoda, kortyol az italából”.
Ismét Hamvait kell emlegetnem, bár persze Parti Nagy is hallatszik, a „nem irodalmi nyelvű” ember beszéde, aki mint csiszoltabb társa, szintén el akarja mondani a világát és az életét, s ahogy megszólal, rögtön el is mondta már valamiképpen. Ez a rögtön Szabó Róbert Csaba legnagyobb írói erénye. A novellának nincs annyi ideje a meggyőzésre, mint a regénynek, ahol biztathatom magam azzal, hogy majd csak kiderül, mire jó ez az egész. A novella vagy beindul, vagy nem, s ha nem, az Isten sem menti meg többé. A Temetés este tízkor novelláinak nem lehet ellenállni, ami viszont nem azt jelenti, hogy csak a kezdetük jó, hiszen be is tartják, amit ígérnek: mindegyik írásnak írói s ezáltal olvasói tétje van.
Ugyancsak Szilasi beszél a kötet szerkezetéről, mely leginkább Hemingway első kötetének struktúrájára emlékeztet, ahol az író „vignettákat” közölt a novellák között. Szabó Róbert Csaba is ilyen vignettákkal színesíti-könnyíti a válogatást, s bár nyilvánvalóan nem ezek miatt szeretjük igazán a Temetés…-t, szerepeltetésük kétségtelenül indokolt. S bár nem mindegyik írás olyan könnyedén súlyos, mint a címadó novella, az egész könyv mégis olyan vállalkozás, amely nem hagy kétséget egy igazi prózaíró tehetségét illetően.
(Megjelent: Népszabadság)
Ez a „szájjal írás”, amire Szilasi László is felhívja a figyelmet szép recenziójában (Az alaphang, ÉS, 2011. június 3.), úgy realista, hogy hiteles. Nem realista, hiszen azt sem tudjuk még, mi a reális, tónusával, hangütésével, szinte azt mondanám, evangélikus stílusával azonban úgy visz bele egy világba, hogy eszünkbe sem jut megkérdezni,miért éppen így teszi. És ha már bent vagyunk, figyelünk, mert a mondatok nem lankadnak; a történet folytatódik, smi észre sem vesszük, hogy máris érdekeltek vagyunk.
Ugyanez érvényes a nevekre is. Miért jó név a Tóth Feri, miért épp olyan jó, mint a Bárpéter, a Futár és az Angol (a címadó novella szereplői), miközben világos, hogy az utób biak egzotikusabbak, és egy felületes olvasó számára érdekesebbnek tűnhetnek? Azért, mert Tóth Feri neve az ő történetét hordozza, mint ahogy a három másiké meg az övékét, s ezt is lehet érezni rögtön.
Meg azt is, hogy mennyire tárgyas az a világ, amely itt feltárul, körülvesz és ábrázolódik. Hol egy kapának, hol egy karburátornak, hol egy lapátnak köszönhetjük, hogy a szereplők „megvannak”, a történet íródik. Ezek a helyzetek, ezek a történetek úgy ragaszkodnak egy-egy tárgyhoz, ahogy a jó színészek: tudják, nélkülük üres és néma a világ, nem lehet megszólítani. Itt azonban megszólal, hogy például egy párna és egy távirányító révén mondja el a boldogtalanságot. No meg, természetesen, a nyelv révén. Az előbb a szájjal írást fejtegettem, de beszélnem kell a füllel írásról is, nem a ritmus-, hanem a „fordulathallgatás” értelmében. „Hát itt van megint, március létünkre a tél…” (Faluregény); „A gyári felkelés, mely indokolatlanul sok betört, véres koponyát eredményezett, végül is, Kérész Julcsa miatt esett, bár vonalas elvek mentén spannolták méretesre, hogy a szentséges kommonizmus győzedelemre jusson, ha nem is rögtön azonnal, mert minden forradalmat elébb véresre kell verni.” (A Színjátszókör-rejtély); vagy ugyanabban a szövegben: „nyilván tud arról, hogy kicsodák az apjai, nyilván, birtokos és többes is, ennél a szónál ez ritka, több apja van, mondhatnánk, na nyilván, de hogy megölni őket, tőrrel keresztülszívendöfni, az mégis micsoda, kortyol az italából”.
Ismét Hamvait kell emlegetnem, bár persze Parti Nagy is hallatszik, a „nem irodalmi nyelvű” ember beszéde, aki mint csiszoltabb társa, szintén el akarja mondani a világát és az életét, s ahogy megszólal, rögtön el is mondta már valamiképpen. Ez a rögtön Szabó Róbert Csaba legnagyobb írói erénye. A novellának nincs annyi ideje a meggyőzésre, mint a regénynek, ahol biztathatom magam azzal, hogy majd csak kiderül, mire jó ez az egész. A novella vagy beindul, vagy nem, s ha nem, az Isten sem menti meg többé. A Temetés este tízkor novelláinak nem lehet ellenállni, ami viszont nem azt jelenti, hogy csak a kezdetük jó, hiszen be is tartják, amit ígérnek: mindegyik írásnak írói s ezáltal olvasói tétje van.
Ugyancsak Szilasi beszél a kötet szerkezetéről, mely leginkább Hemingway első kötetének struktúrájára emlékeztet, ahol az író „vignettákat” közölt a novellák között. Szabó Róbert Csaba is ilyen vignettákkal színesíti-könnyíti a válogatást, s bár nyilvánvalóan nem ezek miatt szeretjük igazán a Temetés…-t, szerepeltetésük kétségtelenül indokolt. S bár nem mindegyik írás olyan könnyedén súlyos, mint a címadó novella, az egész könyv mégis olyan vállalkozás, amely nem hagy kétséget egy igazi prózaíró tehetségét illetően.
(Megjelent: Népszabadság)
2011. szeptember 11., vasárnap
Szilasi László: Az alaphang (Szabó Róbert Csaba: Temetés este tízkor) - Élet és Irodalom, 2011. jún. 3.
(...)
Szabó Róbert Csaba nagy erejű, fiatal, romániai magyar prózaíró. Új kötete a következő mondattal indul: „Áztatják visszeres ülepüket a termálban a vénasszonyok, csepeg rájuk a mennyezetről a víz, hideg csókok a forró gőzfelhőben, s ha nincs is éjszaka, a bazin csempézett szélén cuppogó talpak suhanc férfiak közeledtét hirdetik tocsogva". Helytálló mondat, helytáll magáért, képes arra, hogy (belső nyelvi különbségeken és irodalomtörténeti kontextusokon túl) megérintsen, és azt mondja, halkan, nagyon határozottan: most pedig figyelj ide rám. Szabó Róbert Csaba szövegei ezekkel a mondatokkal a XXI. századi, romániai magyar falvak elképesztő részletességben és mélységben megjelenített világába vezetik be olvasóikat - pontosabban: nagy nyelvi erővel keltik fel annak illúzióját, hogy oda vezetnek el, hogy elvezetnek oda. Hogy ez az elképesztő fiktív világ (ahol, példának okáért, a falusiak, egymás előtt is titkolva, kézről kézre adják a közösen megölt szekus vissza-visszatérő, mert soha el sem veszett, gyilkos, fekete Daciáját) visszakereshető a valóságban. Hogy el lehet oda, teszem azt, utazni. Ezt az illúziót támogatja a kötet arcpirítóan egyszerű szerkezete is: egy-egy hosszabb szöveg után általában egy-egy rövidebb következik, s ez a struktúra egyfelől meglepő ritmust, izgalmas lüktetést ad a folyamatos olvasásnak, másfelől teljes világosságban megmutatja, hogy ez a nyelv a narratív kiteregetettségben és a képletszerű összefogottságban egyaránt roppant módon hatékony. Ez a világ: van. Kézzelfoghatóan létezik. Felépül egy nagyon egyszerű kiinduló szituáció, aztán kibomlik ennek az egyszerű szituációnak a mély, elképesztően bonyolult s az időben messzire visszanyúló előtörténete, maga a tulajdonképpeni elbeszélés, hol minimalista, hol fantasztikus, hol abszurd, hol groteszk, hol komikus, hol pedig kifejezetten tragikus hangütésben (az elbeszélő valamennyit magas szinten, elegáns biztonsággal uralja), majd pedig, a szövegek elképesztő, emlékezetes zárlataiban minimalizmusról, fantasztikumról, abszurdról, groteszkről, komikumról és tragikumról egyaránt kiderül, hogy híg velejű, hatástalan fecsegés, mert mindez alatt, szinte teljes stílusmentességben, s ennyiben talán a nyelven túl, ott rejtőznek az emberi létezés hozzáférhetetlen, végtelen nyelvi alázattal azonban talán mégiscsak megérinthető alapkérdései. Most csak egyetlen példát hozok. „Hajnalban, hazafelé menet, bár nagyon kevés regényt olvasott életében, úgy érezte, olyan számára ez a találkozás mégis, mint valami regényben erőre kapó szerelmi szál, ami mellett minden egyéb történés köret, dísz, ám a lényeget magába rejtő befejezés pontosan a harminc évvel ezelőtti bizonyosság megnyugtató érzését adja vissza, és egyben egy soha föl nem fedhető titkot, aminek árnyékában most már végre élni is érdemes." Ez a halk, folyamatos alaphang Szabó Róbert Csaba prózaművészetének tőkesúlya.
Szabó Róbert Csaba 1981-ben született Szilágybagoson. Kolozsváron végzett, magyar-néprajz szakon. Jelenleg Marosvásárhelyen él, a Látó folyóirat főszerkesztő-helyettese. Új kötetének címadó szövege pedig az egyik legerősebb elbeszélés, amit a XXI. században magyar nyelven írtak.
Szabó Róbert Csaba nagy erejű, fiatal, romániai magyar prózaíró. Új kötete a következő mondattal indul: „Áztatják visszeres ülepüket a termálban a vénasszonyok, csepeg rájuk a mennyezetről a víz, hideg csókok a forró gőzfelhőben, s ha nincs is éjszaka, a bazin csempézett szélén cuppogó talpak suhanc férfiak közeledtét hirdetik tocsogva". Helytálló mondat, helytáll magáért, képes arra, hogy (belső nyelvi különbségeken és irodalomtörténeti kontextusokon túl) megérintsen, és azt mondja, halkan, nagyon határozottan: most pedig figyelj ide rám. Szabó Róbert Csaba szövegei ezekkel a mondatokkal a XXI. századi, romániai magyar falvak elképesztő részletességben és mélységben megjelenített világába vezetik be olvasóikat - pontosabban: nagy nyelvi erővel keltik fel annak illúzióját, hogy oda vezetnek el, hogy elvezetnek oda. Hogy ez az elképesztő fiktív világ (ahol, példának okáért, a falusiak, egymás előtt is titkolva, kézről kézre adják a közösen megölt szekus vissza-visszatérő, mert soha el sem veszett, gyilkos, fekete Daciáját) visszakereshető a valóságban. Hogy el lehet oda, teszem azt, utazni. Ezt az illúziót támogatja a kötet arcpirítóan egyszerű szerkezete is: egy-egy hosszabb szöveg után általában egy-egy rövidebb következik, s ez a struktúra egyfelől meglepő ritmust, izgalmas lüktetést ad a folyamatos olvasásnak, másfelől teljes világosságban megmutatja, hogy ez a nyelv a narratív kiteregetettségben és a képletszerű összefogottságban egyaránt roppant módon hatékony. Ez a világ: van. Kézzelfoghatóan létezik. Felépül egy nagyon egyszerű kiinduló szituáció, aztán kibomlik ennek az egyszerű szituációnak a mély, elképesztően bonyolult s az időben messzire visszanyúló előtörténete, maga a tulajdonképpeni elbeszélés, hol minimalista, hol fantasztikus, hol abszurd, hol groteszk, hol komikus, hol pedig kifejezetten tragikus hangütésben (az elbeszélő valamennyit magas szinten, elegáns biztonsággal uralja), majd pedig, a szövegek elképesztő, emlékezetes zárlataiban minimalizmusról, fantasztikumról, abszurdról, groteszkről, komikumról és tragikumról egyaránt kiderül, hogy híg velejű, hatástalan fecsegés, mert mindez alatt, szinte teljes stílusmentességben, s ennyiben talán a nyelven túl, ott rejtőznek az emberi létezés hozzáférhetetlen, végtelen nyelvi alázattal azonban talán mégiscsak megérinthető alapkérdései. Most csak egyetlen példát hozok. „Hajnalban, hazafelé menet, bár nagyon kevés regényt olvasott életében, úgy érezte, olyan számára ez a találkozás mégis, mint valami regényben erőre kapó szerelmi szál, ami mellett minden egyéb történés köret, dísz, ám a lényeget magába rejtő befejezés pontosan a harminc évvel ezelőtti bizonyosság megnyugtató érzését adja vissza, és egyben egy soha föl nem fedhető titkot, aminek árnyékában most már végre élni is érdemes." Ez a halk, folyamatos alaphang Szabó Róbert Csaba prózaművészetének tőkesúlya.
Szabó Róbert Csaba 1981-ben született Szilágybagoson. Kolozsváron végzett, magyar-néprajz szakon. Jelenleg Marosvásárhelyen él, a Látó folyóirat főszerkesztő-helyettese. Új kötetének címadó szövege pedig az egyik legerősebb elbeszélés, amit a XXI. században magyar nyelven írtak.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)