Szabó Róbert Csaba nagy erejű, fiatal, romániai magyar prózaíró. Új kötete a következő mondattal indul: „Áztatják visszeres ülepüket a termálban a vénasszonyok, csepeg rájuk a mennyezetről a víz, hideg csókok a forró gőzfelhőben, s ha nincs is éjszaka, a bazin csempézett szélén cuppogó talpak suhanc férfiak közeledtét hirdetik tocsogva". Helytálló mondat, helytáll magáért, képes arra, hogy (belső nyelvi különbségeken és irodalomtörténeti kontextusokon túl) megérintsen, és azt mondja, halkan, nagyon határozottan: most pedig figyelj ide rám. Szabó Róbert Csaba szövegei ezekkel a mondatokkal a XXI. századi, romániai magyar falvak elképesztő részletességben és mélységben megjelenített világába vezetik be olvasóikat - pontosabban: nagy nyelvi erővel keltik fel annak illúzióját, hogy oda vezetnek el, hogy elvezetnek oda. Hogy ez az elképesztő fiktív világ (ahol, példának okáért, a falusiak, egymás előtt is titkolva, kézről kézre adják a közösen megölt szekus vissza-visszatérő, mert soha el sem veszett, gyilkos, fekete Daciáját) visszakereshető a valóságban. Hogy el lehet oda, teszem azt, utazni. Ezt az illúziót támogatja a kötet arcpirítóan egyszerű szerkezete is: egy-egy hosszabb szöveg után általában egy-egy rövidebb következik, s ez a struktúra egyfelől meglepő ritmust, izgalmas lüktetést ad a folyamatos olvasásnak, másfelől teljes világosságban megmutatja, hogy ez a nyelv a narratív kiteregetettségben és a képletszerű összefogottságban egyaránt roppant módon hatékony. Ez a világ: van. Kézzelfoghatóan létezik. Felépül egy nagyon egyszerű kiinduló szituáció, aztán kibomlik ennek az egyszerű szituációnak a mély, elképesztően bonyolult s az időben messzire visszanyúló előtörténete, maga a tulajdonképpeni elbeszélés, hol minimalista, hol fantasztikus, hol abszurd, hol groteszk, hol komikus, hol pedig kifejezetten tragikus hangütésben (az elbeszélő valamennyit magas szinten, elegáns biztonsággal uralja), majd pedig, a szövegek elképesztő, emlékezetes zárlataiban minimalizmusról, fantasztikumról, abszurdról, groteszkről, komikumról és tragikumról egyaránt kiderül, hogy híg velejű, hatástalan fecsegés, mert mindez alatt, szinte teljes stílusmentességben, s ennyiben talán a nyelven túl, ott rejtőznek az emberi létezés hozzáférhetetlen, végtelen nyelvi alázattal azonban talán mégiscsak megérinthető alapkérdései. Most csak egyetlen példát hozok. „Hajnalban, hazafelé menet, bár nagyon kevés regényt olvasott életében, úgy érezte, olyan számára ez a találkozás mégis, mint valami regényben erőre kapó szerelmi szál, ami mellett minden egyéb történés köret, dísz, ám a lényeget magába rejtő befejezés pontosan a harminc évvel ezelőtti bizonyosság megnyugtató érzését adja vissza, és egyben egy soha föl nem fedhető titkot, aminek árnyékában most már végre élni is érdemes." Ez a halk, folyamatos alaphang Szabó Róbert Csaba prózaművészetének tőkesúlya.
Szabó Róbert Csaba 1981-ben született Szilágybagoson. Kolozsváron végzett, magyar-néprajz szakon. Jelenleg Marosvásárhelyen él, a Látó folyóirat főszerkesztő-helyettese. Új kötetének címadó szövege pedig az egyik legerősebb elbeszélés, amit a XXI. században magyar nyelven írtak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése