Ízelítő

Mit nézel
Túlvilág-monológok

1. Ahol valóban hevertem, ott sem én

Jégvágás idején, amikor a falu apraja-nagyja a folyón tátja a száját, hazaérkeztem, én Nagy Máté, apám legidősebb fia a háborúból, ott kerestem meg az anyámat a vízparton, félrelökdöstem pár embert az ácsorgók közül, míg meg tudtam érinteni szülőanyám vállát, és nyomban hazaindultunk. De már ott, a sokadalomban mondta néhány ember, hogy ez nem a Nagy Máté fia, valami tévedés lehet a dologban, és később Kincses Bandi, akinek jogában állt effélék után kutakodni, mert annakelőtte falubíróskodott, meglátogatott minket, hogy végére érjen a pletykaságoknak. Igaz, hogy nem rögtön, hanem három nap elteltével, hogy a találkozás öröme, meg az örömöt sújtó gyász, amit három testvérem és apám elvesztésének a híre okozhatott, némiképp, amennyire lehetséges, csituljon. De nem csitult az semennyit, az anyámat jajgatva találta Kincsesbíró, úgy látszott, nehezen tudja már megkülönböztetni özvegy Nagy Máténé a siratót az öröménektől, csak jajszóra futja, védekezett, engem, fiatalabb Nagy Mátét meg az  ágyon heverve kapott, és szótlanságomból nem is nagyon tudott kibillenteni, pedig a sötétedést is megvárta. Hát, merrefelé jártál, Máté, kérdezte Kincsesbíró, lásd, itthon az apád elpusztult, a háborúban a testvéreid mind odalettek, hogyhogy te vagy az egyetlen, aki megmaradtál, miféle csatákat vívtok ti ottan, ezt mondd meg, Máté, mondta megint, és hallottuk, ahogy a kályhában sisteregni kezd a vizes szepre, vastagabb fára nem telt, a fűzfákból hoztak a szomszédok, az is esőette, füstös, és én, ifjabb Nagy Máté kutakodva néztem magam elé, és csak annyit szóltam, azt is jóval később, elpusztítottam én ottan mindenkit, magamat is belekalkulálva. Nem jutott sokra tehát Kincses Bandi az azonosítással, halottlátni is egyszerűbb, mondta káromkodva, ez a fiú alig beszél, nehéz megmondani, kicsoda is ő, az viszont tagadhatatlan, hogy valamelyest hasonlít a Nagyokra, a testvéreire mindenképp, az arca egészen a Ferencé, a keze formája, a válla a Bertalané, és termete a Jánosé, aki olyan magas volt, hogy fejét minduntalan a lámpába verte. El is terjedt csakhamar, még a jégvágás befejezése előtt, hogy engem, fiatalabb Nagy Mátét testvéreimből varrtak össze, ki a vállát, ki a fejét, ki törzsét adta kölcsön a művelethez, amit idegen országokban, a taljánoknál, de az ánglusoknál is el tudnak már végezni, oda fejlődött az orvosok tudománya, és hogy én sem élnék már, ha öcséim el nem esnek a fronton.
Karácsony havában történt, hogy engem, Nagy Máté legidősebb fiát törvény elé kerítettek Lőrencz Julis megbecstelenítése vádjában, az anyám bánatában megtért a baptistákhoz, akiknek a lelkésze tárogatót fújt a falvak határában, úgy járkált, mint az apostolok, és a tiszta utat hirdette. Lőrencz Julis megfagyott tetemét a jégveremben találták meg, nyakán testvéreim kezenyoma, ormós tenyerüknek meg-megszakadó barázdavonalai, hív tükörképe az összevarrt, behegedni alig érkező sebeknek. Kincsesbíró fogott meg, hátrakötözték kezem, fejemre zsákot vontak, úgy vittek magukkal a saját törvényeik elé, le a befagyott folyóra. Lékbe mártottak, kérdezgettek, hegyes szerszámokkal szurkáltak, kérdéseikre röviden, velősen válaszoltam, hogy senkinek ne fájjon jobban a kelleténél, és hogy a vízbemerülések között magam is jól teleszívhassam levegővel az öcsémtől nyert tüdőmet. Mit nézel, ne nézzél, mondták, mikor levették a fejemről a zsákot, majd nekem, Nagy Máté legidősebb fiának kinyomták a szememet. Később a jégverembe dobtak, ahonnan azután sohasem szabadultam, de nem is reméltem a szabadságot. Ott feküdtem napokig, hónapokig, évekig. A vermet többé nem használták, az emberek hűtőmasinákat vásároltak, de abba is félve pillantottak bele, mert bölcsen azt hihették, azokban is én heverek összekötözve, holott ahol valóban hevertem, ott sem én hevertem, hanem helyettem valaki mások, és sokan, nagyon sokan.  

2. Megfellebezhetetlen szándékomhoz méltón

Már megint éreztem, hogy valami, egy hideg tárgy, de lehetett egyszerűen a hűvös levegő, ami egy ismeretlen, eddig ki nem derített résen át befurakodott a szobába, a testemhez ér, és bár lehetetlennek tűnt eldönteni, mindez álmomban történik így, vagy valóban megébredtem, mint ahogy azt is, hogy ez utóbbi esetben Milla, Zsú vagy Évi figyelmetlensége, szeszélye, kapkodása, netalán szándékos hanyagsága okoztatja ezt az érzést, ezt a hideg tárgy érzését a bőrömön, és a bőrön át be a húsomba, különböző szerveimbe, leginkább a vesémbe, és ezzel együtt a bosszantó, kétségbeejtő, kiábrándult közérzetet, ami úgy telepszik rám, hogy sarkaival a hasamra nehezül, és lassan, fojtogatva halad mellkasomon fölfelé, hogy elátkozzam a nyitva hagyott ajtót, Milla feledékenységét, Zsú hanyagságát és Évi rosszindulatú mozdulatát, amiknek köszönhetően a hideg tárgyak vagy a hideg levegő kövületei begördülnek a szobába, ahol egyelőre alszom, ébren vagyok, esetleg eldöntetlenül csak fekszem.
Abban reménykedem, hogy valaki, egy idegen tartózkodik még rajtam kívül a lakásban, ha csak nem a szobában, ahol fekszem, mert így van ez, mióta Milla megjelent nálunk, mióta szállást ígértem neki, és végül összes cókmókjával beköltözött a szomszédos szobába, és már másnap egy férfit cipelt föl, mintha egy újabb bőröndöt, ami a holmijaihoz tartozik, mit tartozik, szerves része annak, maga a holmi, és letette az ajtó elé, és később, este kipakolta, ő Igor, mutatott rá Milla, honnan hoztad ide, kérdeztem meg, de Milla nem hallotta meg a kérdésemet, és bár nem mondhatnám, hogy mi, a többiek irigykedtünk volna rá, de hát tény, és nem hallgathatjuk el, hogy Milla ezentúl nem volt egy pillanatra sem magányos, ha azt mondtuk neki például, hogy Milla, ráérsz ma este, Milla azt válaszolta általában, hogy nem, moziba megyünk Igorral, vagy: nem, a ma estét Igornak szántam, megígértem neki már tegnap, és ilyenkor sajnálkozva nézett vissza ránk, vissza bárhonnan, mert ilyen alkalmakkor nemcsak hogy visszautasított bennünket, hanem félig már úton is volt a visszautasításban, és ez ellen nem tehettünk semmit. Szóval elképzelhető, hogy megint Igor, ez a lusta, mackós kisfiú kószált a lakásban, esetleg benyitott, azután meg úgy felejtette az ajtót, résnyire, igaz, eddig csak egyszer fordult elő, hogy járkálni kezdett, láthatólag minden ok nélkül, akkor, amikor Milla kimaradt, amikor valakivel, egy másik férfival, szólhatnék közbe, ment el moziba, kávéházba, bárhová, flörtölni, és Igor járkálni kezdett a lakásban, de nem csapkodott, nem mérgesen, hanem lábujjhegyen, halkan mászkált, hogy senki észre ne vegye, és pontosan ezért mindenki észrevette, mondhatni, a finom mozdulatai árulták el, mert egy medve nem járkálhat úgy, ahogy ő járkált.
Nagyon könnyen lehetséges, hogy az az idegen, aki feltehetőleg valamelyikük hanyagságából, feledékenységéből vagy rosszindulatúságából jutott be a lakásba, nem fogja fel rögtön, mi csöppent a semmiből az ölébe, és bár először céltalanul, találomra tévelyeg, később egyre magabiztosabban fog közlekedni, mivel ráébred, rajtam kívül senki nincs a lakásban, és valójában én sem vagyok, hiszen a legkisebb és legsötétebb szoba rejtekében alszom, ébren vagyok, vagy csak eldöntetlenül fekszem, de mindenképp észrevétlenül vagyok el, és az idegen, miután meggyőződött, hogy szabadon garázdálkodhat, mit fog gondolni, amikor végül rám talál az utolsó takaró alatt, vajon rögtön széjjel fog szabdalni a késével, amit mindig magánál hord, az övébe tűzve, a kabátujjába rejtve, a mellkasába döfve, vagy lassan, élvezettel fog végezni velem, minden percet a szenvedésemre, a fájdalmaimra fordítva, másfelől aggasztólag hat rám, hogy vajon kihasználja-e kellőképp és méltóan azt a megfellebezhetetlen szándékomat, hogy semmiféle ellenállást nem kívánok kifejteni, még csak a kisujjamat sem mozdítom meg, levegőt sem veszek, vagy ez egyszerűen elbátortalanítja, eltántorítja szándékától, hogy megöljön, gyávává teszi, esetleg kinevet érte, viccet gyárt belőle, és akkor még száz évig fogok élni, és reménytelenségem tovább fogja pumpálni magányomat, mint egy közönséges futball-labdát, aminek horzsalékos kopására elég rápillantani, hogy kiderüljön, tulajdonosa nem a bikaistálló mögötti füves pályán használja vasárnapokként meccsek idején, hanem csak otthon dekázgat vele egyedül, és ha olykor szörnyű helyzete eszébe jut, elhatározza, legalább a falat kipróbálja, és így este lesz, mire befejezi a betonfallal az adogatást.

3. Azután összeírtuk a holtakat

Időnként a kutakban összezavarodik a víz. Nagy halakat tudnak ilyenkor benne forogni. A halak a föld alatt jönnek, kutakról kutakra vándorolnak. Ellenszere nincs, némelyek köveket dobálnak a kútba, de a legjobb, ha vedrenként kimerik a feje fölül a vizet, és akkor előbb-utóbb odébbáll. Kőhalaknak hívjuk őket, mert homokkal táplálkoznak, amit hasukban kővé forrasztanak. Ezerkilenszáznegyvenegyben a nagyanyánk kútjába beköltözött egy ilyen állat. A víz néha leülepedett, kitisztult, de kisvártatva újra zavaros lett, homok és iszapízű. Köptünk tőle. Három hét múlva takarodott el az állat, akkor kipucoltuk a kutat. Kútásó munkásokat fogadtunk, azok szálltak le a kút fenekére. A meder alján öklömnyi, kerek köveket találtak. Azt mondják, a kőhal mocska. Egy kosárravalót húztak ki, később apánk kivitte a Kövecsesbe, ott összevegyítette a többi kővel. A Kövecsesen jó helyen van, sok ott a kő, mezőnyi. Hogy a hal hová ment, sokáig nem tudtuk. Azt is mondják, állítólag emberöltőnként tűnik föl, addig csak megy-megy, ás a föld alatt, másik kutat keres, és ahol megállapodik, ott meghal valaki.
Én ezt a halat egyszer foglyul ejtettem.
Az Alsó-Mederben laktunk, így hívták a helyet. A házunk utolsóként épült, viszonylag újnak volt mondható. Bár szűkösen voltunk benne, mert utánam még két testvér született, egy fiú és egy lány, szerettem itt lakni. Közel esett a folyó, sokat néztük a vizet, árvízkor is. Nem kellett attól tartani, hogy a víz feljön a házunkig, mert apám okos volt, biztos, védett helyre építette. Néha hallottuk, ahogy a víz sikítozva viszi az állatokat. Apám sohase ment le a vízhez csáklyázni, mint a legtöbben. Hordót, deszkákat is fogtak, attól függ, mit sodort el az ár a hegy alatti tót faluból. Apánk hivatalnok volt, a jegyző mellett dolgozott, nem túrtuk a földet. Persze, volt szántónk, azt kellett dolgozni, meg kertünk, amiből a konyhára való került ki, de nem szakadtunk bele, mint a falusiak többsége. Annyira nem volt jó világ, hogy ne kelljen kapálni egyáltalán. Apánk vett két ökröt, azokkal dolgoztunk. Nagy szó volt, hogy két ökrünk van.
Sokáig azt gondoltuk, a hal a folyóba takaradott be. Mert közel esett a nagyanyánk házához is a folyó, azért. Próbáltuk valami nyomát találni az elindulásának, de semmi. Felszívódott, senki sem tudta megmondani, ténylegesen merre ment el. Ilyenkor hat vagy tíz méter mélyen ás, nem hagy az nyomot a felszínen. Némelyek szerint ott halad, ahol sok torma nő. A tormának hosszú a gyökere, állítólag leér az hat méterig is. Szeret a tormák gyökeréből falni, azt mondják. Ráakaszkodik, mint borjú a csecsre, és úgy szívja. De a környékünkön nem nőtt torma. Figyeltem az udvarokat, de nem láttam egyet sem. Tengeri retek, bizonyos tájakon így is nevezik, de mi nem, mi csak tormának mondjuk.
Nagyanyánk két hónap múlva halt meg. A házát apámék eladták, így volt igazságos. Elosztották a pénzt, négyen voltak testvérek, kettő itt élt a faluban, a másik kettő pedig városon, Zilahon, Nagyváradon. Csak ritkán jöttek haza, a vasút kikerüli a vidékünket. Én csak egyszer láttam őket életemben. Az új tulajdonos azonban rövidesen meghalt, nem maradt senki utána, a ház ott állt, rogyadozni kezdett. A kertjét sem használták. Apám azt mondta, szántsuk föl. Nem szólt senki, amikor nekifogtunk, hogy hát nem kéne ezt tenni. Szántáskor találtam a kerek követ. Azt hittem, apánk szórta el, amikor a Kövecsesre szekerezett. De nem, mert nem itt vitte. Fogtam egy lapátot, és ott, ahol a követ találtam, ásni kezdtem. Két métert ástam, apám azt mondta, meg vagyok bolondulva. Találtam még egy követ, aztán még egyet. De az már kétszer akkora volt, hatalmas a többihez képest. Ekkorát nem szarik egy hal, mondták. Másnap reggel a gödörben víz csillogott. Megízleltem, csípős íze volt, mint a tormának.
Apámtól tudom, van egy régi csordakút, senki nem használja. A nagyanyánk kertjéből látszik, de csak az látja, aki tudja, hogy ott van. Egy elrejtett kút, fűzfabokrok fedik. Abban lakik a hal, mondtam. Nem hittek nekem. Esténként kijártam a kúthoz, hallgatózni. Két hét múlva tudtam, megérkezett a hal. A kút fából ácsolt kávája mellett feküdtem, amikor hallottam, hogy belecsusszan a vízbe. Azt is mondják, hogy ha új kútba érkezik egy hal, az olyan, mintha megszületne. Mintha épp akkor jönne a világra, még sír is, legalábbis ahogy egy hal sírni tud, a torkában növesztett recés fogakkal. Belezúdult a kútba, a túlvilágról hozot sár összemocskolta a vizet. Óvatosan leengedtem madzagon egy apró csuprot, és húztam fel a vízből. Otthon néztem meg, vörös volt, mint a vér. Másnap zöld, azután meg sárgásan fortyogott, váltakozott, mikor milyen hangulat uralkodott el a halon. Már két hete jártam ki a halhoz, ügyelve, nehogy elriasszam, amikor egyik este láttam, hogy idegenek ülnek a bokor tövében. Tüzet raktak, hangoskodtak. Leültem közéjük, akkor tudtam meg, szén után kutatnak a környéken. Alattunk szénmezők húzódnak, mondták. De ez a mi földünk, hazudtam. Nem lehet a ti földetek, ezt itt mind megvettük, mondták. A kutat sem használja már senki, válaszolták. Nem nagyon érdekelte őket, hogy ott vagyok. Hurkokkal nyulat fogtak, megnyúzták, és megsütötték. Megették a fejét is, innen tudtam, nem idevalósiak. A lenyúzott bőrt a kútba dobták. Dögkút úgyis, mondták, és nevettek. Nem tudom, miért nevettek. Történeteket meséltek, és folyton nevettek. Egyszer arra kértek, hozzak nekik feleséget. Nőt akartak a szerencsétlenek, csak nem tudták jobban kifejezni magukat.
Szombat este volt, míg anyám és a lánytestvérem fürdött, kiballagtam a kúthoz. Az idegeneket sehol nem láttam. Följebb, a próbavájatoknál sem égett tűz, semmi nem mozdult. Közelebb léptem a kúthoz, felemeltem a lámpásomat. A vízből az egyik munkás élettelen tekintete nézett vissza rám. Leültem, éjfélig nem tudtam mozdulni. Evett belőle, gondoltam. Ez elvette a józan eszemet. Fölpattantam, és kiráncigáltam a holttestet a kútból. Nem viselt ruhát, és a torkán kívül, amit késsel metszettek el, nem láttam rajta más sebet. A víz kiszívta, lepucolta testét, vérnyomokat sem lehetett rajta látni. Nem nevetett többé, összement, kétszer olyan kicsi lett, mint élő korában.
Egyszer ez az ember óvatlanságában elmesélte, milyen szép felesége van otthon. Többet nem hozta szóba, de néhányan megjegyezték. Arról faggatták, milyen a szilvatermés feléjük, így derítették ki, melyik vidékről való. Hazakéreztek, ilyen-olyan ürüggyel, megkeresték ennek az embernek a feleségét, és megerőszakolták. Többet nem akarta látni a férjét az asszony, hiába vitt neki ajándékokat, pénzt, szőnyegeket. Álltam a holttest mellett, iszonyú csend szakadt ránk. Csak néha lehetett hallani, ahogy a kihúzott testtel kipancsolt víz visszacsurog a kút kávájáról. Tudtam, most már nehezen fog odébbállni, foglyul ejtettem, ha nem is tudtam, hogy kell. Ne dicsekedj a javaiddal, mondta apám később. Nem volt honnan tudjon a holttestről, senkinek nem mondtam el. Másnap reggelre eltűnt az a test, valakik elvitték. Szekérnyomokat láttam. Fölkerültem a próbavájatok felé, de nem találtam ott senkit. Kíváncsi lettem volna, milyen egy próbavájat, de semmi látványos nem volt benne. Néhány gerendából aládúcolt bejáratot láttam, ami ingatagnak tűnt, nem merészkedtem be. Sosem hallottam azután se, hogy szén lenne alattunk. A kútban sokáig semmi nem mozdult. Ugyanúgy kijártam, hallgatózni, ülni a sötétben. De mindig két vagy három méternyire telepedtem le a kúttól. Nem mertem belenézni sem.
Apám úgy tudta, hivatalnokokat nem visznek el, de aztán behívták, az orosz frontra került. Leventeiskolába jártam, fapuskákkal gyakoroltunk. Néha őrszolgálatot teljesítettünk, hiábavaló dolgokkal kínoztak. Egyik este a sötétben összetalálkoztam Harang Emmával, aki azt mondta, kísérjem haza, mert fél a sötétben. Sose engedte, hogy megcsókoljam, de a pináját megfoghattam. Az ujjamat is becsúsztattam, kevertem a forró nyálat a lába közt, és a fülébe lihegtem. Ő sosem nyúlt hozzám, a kezét mindig hátratette, úgy várt rám, hogy végezzek. Harang Emma azt mondta, nincs semmiféle hal abban a kútban, hát nem látom, milyen büdös a vize. Dehogynem, azt is láttam, hogy békanyál lepte el, és apadt is. Dögkút, mondta még. Mintha rám mondta volna, furcsa elszánás telepedett az arcára. Többet nem kísérgettem a sötétben.
Minden azután fordult rosszra, hogy apámat hazaengedték. Hiányzott a fél lába, és sokáig egy szót sem szólt. Egyszer megkért, vigyem végig a falun, rám támaszkodott, úgy mentünk. Szorította a nyakamat, azt hittem, megfulladok. Megálltunk a templom előtt, apám köpött egyet maga elé a porba. Visszaindultunk. Az Alsó-Meder közelében láttuk Harang Emmát is, a szabados jegyesével sétált. A nyakamon kék foltok keletkeztek, nehezen múlt. Sokat kellett az apám közelében lennem, az illemhelyre is velem járt. Egyik nap beállítottak hozzánk Harang Emmáék. Azt kérték apámtól, intézze el, ne kelljen a fiú visszamenjen Ukrajnába. Apám morgott, azt mondta, jöjjenek vissza holnap. Csodálkoztam, mert apámnak rég nem voltak már kapcsolatai. A katona másnap bevallotta, már rég letelt a szabadsága. Föl fognak akasztani, mondta az apám neki, mire Harang Emma sírva fakadt. A katona arcon ütötte, akkor elhallgatott a lány. Attól kezdve a fiú, Tőtős Ferinek hívták, állandóan a nyakunkon ült, nagy cimborák lettek apámmal. Pálinkáztak, szidták a háborút.
A kúttól mentem haza éjfél körül, amikor megláttam Harang Emmát az udvarunkon feküdni a sárban. Apám és Tőtős Feri a konyhában ittak, észre sem vették, hogy hazaérkeztem. De Harang Emma nem élt már. Láttam, hogy megfojtották, alsónemű nem volt rajta, megerőszakolták. Előhoztam a talicskát a fészerből, és fölraktam rá a holttestet. Egy órába telt, míg kiértem a kúthoz, nyikorgott a talicska kereke, visszafutottam zsírért. Akkor már Tőtős Feri a saját hányásában hevert az asztal alatt, apám pedig hanyatt dőlve aludt a széken. A vájatokból hoztam néhány vasdarabot, amit a munkások hagytak ott, a Harang Emma nyakába kötöttem. A kút vize elégedetten hullámzott, ahogy elnyelte a testet. Másnap Tőtős Feri mindenhol kereste a jegyesét, engem is megrázott. Nem láttam, hazudtam neki. Apám is nekem esett, hogy itt járt tegnap nálunk, és gondolkozzak csak. Nem láttam, hazudtam megint, és akkor kiküldtek a házból. Anyámék három nap múlva érkeztek haza, krumplit szerezni jártak keresztanyáméknál. Tőtős Feri még egyszer próbálkozott nálam, félrevont. Azt mondta, sokat ittak, Harang Emma is. Nem bírja az alkoholt, hamar kidőlt. Elájult, gyakori ez nála. Olyan, mintha nem is élne, mondta. Mintha nem is élne, mondogattam, míg a kúthoz támolyogtam. Ott ült a bokrok tövében Harang Emma, és csak vigyorgott. Nyakából lógtak a vasdarabok, egyik kezével alulról tartotta, hogy ne húzza annyira. Bocsáss meg, Harang Emma, mondtam neki, de csak nevetett, és bólogatott maga elé. Azután a kút felé nézett, ahol a bányász állt zsebre dugott kézzel, elmetszett torokkal. Elfutottam, elbújtam az éjszakában.
A háború után, ami pontosan nem tudom, mikor ért véget, összeírták a holtakat. Az eltűnteknek külön listája volt, azon szerepelt Harang Emma is. Akkor már nem akartam szólni, hogy hiszen nem tűnt el, ott találják a kútnál, mert jól összebarátkoztunk újra. A bányász nem maradt sokáig, egyik éjszaka fölcihelőzködött, foghegyről elbúcsúzott, és elindult megkeresni az övéit. Nem tudom, hogy megtalálta-e. Harang Emma még mindig azt állítja, nincs ott a hal a kútban. Csak most már hihetőbb is, amit mond, hiszen ő is oda húzódik le nappal. A víz mindenesetre tisztult, eltűnt a békanyál például. Katonák is ólálkodnak a környéken, akit elfognak, azt ott helyben felakasztják, vannak, akik mellett elmennek, mintha ott sem lennének. Ezeknek hiányzik valamelyik testrészük, öklömnyi lyuk tátong a hasukon vagy a fejükön.
Néha úgy érzem, az a kút nem is létezik, bennem van. Annyi különbséggel, hogy a dögkutakat takarítják, és előbb-utóbb betömik. Nekem erre semmi esélyem, mert ha kőhalat ejtesz foglyul, többé nem igyekszik helyet változtatni, ott marad benned örökké, rágja, zabálja a mellkasodban maradt szerveket.

4. Én vagyok neked

Elvált asszonyt vettem el, három gyereket hozott a házasságba, én mégis vállaltam, mert nagylelkű vagyok, és tetszett ennek az asszonynak az alázatossága. Több gyereket, sajátot természetesen nem vállaltunk, túl sok lenne ez szegény Lénának. Első férje menthetetlen alkoholista, néha látni lehet, ahogy hazafelé ténfereg. Ritkán találkozunk vele, és egy esetet leszámítva, amikor együtt sétáltunk egy vasárnap délután a gyerekekkel, semmiféle kontaktus nem esett közöttük, vagy közöttünk. Ekkor a dülöngélő, vizeletszagú embernek egy tizest nyomtam a markába. Emlékszem, a gyerekek tágra nyílt szemmel bámultak, azt akartam, hogy lássák, törődni kell az elesettekkel. Utóbb, bevallom, megbántam, elképzelhető, hogy megalázónak érezhették, hogy nevelőapjuk pénzt ad a vér szerinti apjuknak, már ha egyáltalán felfogták. Remélem, mégsem fogták föl. Léna sohasem hozta szóba, és inkább nem sétáltunk többé együtt, így hát nem is találkoztunk első férjével. Messziről láttam még néhányszor, egy taxi ablakából, vagy később vezetés közben. Szerencsére, nem gázoltam el.
A gyerekeim, akik az ő gyerekei, utálják igazi apjukat. Ezt az irántam való ragaszkodásukból vezetem le, de ha nem is ragaszkodnának, tudnám, nem igen várnak semmit a régi apjuktól. Csak én vagyok nekik. Léna, ahogy már említettem, alázatos, hűséges asszony. Naphosszat a gyerekekkel bíbelődik, korán kel, későn fekszik, csupa házimunka, gyereknevelés az élete. Egy ízben kérezkedett fodrászhoz, és megvallom, alaposan át kellett rendeznem emiatt a havi költségvetésünket, de természetesen engedélyt adtam rá, és egy péntek délután valóban el is tűnt a házból. Két óránál tovább nem tartott az egész, a szalonig tartó utat is beleszámítva, mégis egy örökkévalóságnak tűnt, ráadásul a haján semmiféle változást nem észleltem, pedig ő váltig állította, a tarkóján és a homlokán is megkurtították valamennyire. Vagy nem tetszett neki a mester munkája, vagy megértette a fodrászatba járás fölöslegességét, mert többé nem kívánkozott. Kéthavonta maga vágja tincseit, miután a gyerekeket lefektette. Ül a tükör előtt, és a rozsdás szabóollóval nyesi a haját. Ha ilyenkor a hátához kerülök, és kíváncsiságomnak teret engedve bámulom, azt kérdezi, mit nézel, és az olcsó kenőcs idegesen kenődik szét természetes testhelyzetéből kifordított nyaka ívén, ahogy kifordult szemekkel a tükörben próbálja magát szemügyre venni, és egy utolsó pillantást szán még a kiszemelt hajtincsre, mielőtt halálra ítélten végképp a földre hull.